A szibériai husky a Szovjetunióban

Végül a helyzetet tovább bonyolítja hogy a meglévő információk nagy része az 1910-es, 20-as évek Szovjetuniójában keletkezett, ami nagyon sokáig nem volt hozzáférhető külföldiek számára. A sztálini rendszer - akármilyen hihetetlenül hangzik is - nem hagyta érintetlenül a szibériai kutyafajták világát sem. Először megtagadták azt, hogy fajtatisztának ismerjék el a huskyt és kétségbevonták, tagadták hasznosságát mint szánhúzó kutyáét. A 30-as években azonban felismerték, hogy a kelet-szibériai terepen a motorizált szállítás csődöt mond és így ismét előtérbe kerültek a szánhúzó kutyák.1934-ben a szovjet tervszerűség nevében - félredobva az addigi rendszerezést - az északi, északkeleti fajtákat négy nagy csoportra osztották "gazdasági hasznosságuk" szerint és átfogó névként lajkáknak nevezték el őket. Ezek a csoportok a következőek voltak: a nagyvadra vadászók, a kisvadra vadászók, a szánhúzók és a rénszarvas hajtók. 1947-ben az utóbbi két csoportot egyszerűen megszüntették és csak az első két csoportot ismerték el, amit további négy csoportra osztottak. Valójában ezek a kutyák 3-4, Szibériában őshonos fajta keverékei voltak.

Az éghajlatváltozás

A fajta alakulásában az éghajlat megváltozása is döntő szerepet játszott. A jégkorszakok beköszöntével és elmúlásával hol jobbak, hol rosszabbak lettek az életfeltételek. Kb. 3000 évvel ezelőtt ismét egy hidegebb időszak köszöntött a Bering-szoros körülötti területekre és ez arra késztette az itt  lakó népeket, hogy újabb módszereket találjanak a túlélés érdekében. Ennek a folyamatnak eredményeként jött létre a Csukcsi népcsoportnál egy olyan kutyafajta, amely képes a megpakolt szánokat hosszú távra elvontatni. A szelekcióról a természet gondoskodott, mert az embertelen körülmények között csakis a legerősebb és legellenállóbb egyedek maradtak fenn és hoztak létre utódokat. Emellett szerepet játszott az emberi szelekció is. Az alomból csak a legerősebb szukákat tartották meg, míg a kanok közül akkor választottak, amikor fel tudták mérni szánhúzó képességüket. A kutyák tartása nyáron igen egyszerű volt: szabadon engedték őket és a kutyák magukról gondoskodtak. A szukákat tüzelés előtt befogták és csak a kiválasztott kan fedezhette be. Csak a szánt vezető vezérkutyákat és a betanított egyedeket tartották a faluban és a tél beáltakor fogták be a többi kutyát.

A Szibériai husky Alaszkában

- a nagy alaszkai szánhúzó verseny

Az 1800-as évek végén aranylelőhelyeket fedeztek fel Alaszkában, a Yukon és a Klondike folyó mentén és ez egyfajta népvándorlást eredményezett, amit a közismert elnevezéssel "aranyláznak" hívunk. Sok ember szerencsével járt, de még többen szerencsétlenül. Sok sátorváros született egyik percről a másikra, majd tűntek el nyomtalanul. Az aranyláznak vége lett, de sokan maradtak, ki ezért, ki azért. Egy-két helyen a sátorfalvakból városka lett.

Az egyik ilyen város Nome volt, ami a nevét egy félreolvasásból kapta. A terület nevét egy hivatalnok a területi földhivatalban No Name (névtelen)-ként írta a térképre, de valaki tévedésből Nome-ként adta tovább. Ezen a helyen Alaszka többi részéhez hasonlóan az időjárás és az élet igen kemény volt és a közlekedésnek, vadászatnak és így a túlélésnek - akárcsak az ázsiai népeknél - csak egyfajta módja létezett: a kutyák által vontatott szán.

A szánhúzó kutyák olyan sokfélék voltak, akár az emberek, akik a városban összegyűltek. A szánhúzók között voltak keverékek, hosszúlábúak, tömzsik, stb. Minden fajta máshol bizonyult alkalmasabbnak. Volt ami a jégen volt kiváló, volt ami rövid-, és volt ami hosszútávon. Természetesen mindenki meg volt győződve, hogy az ő csapata a leggyorsabb. Végül Allan "Scotty" Allan, aki közismert alaszkai figura volt, állt elő a nagy szánhúzóverseny ötletével, hogy végre eldőljön, hogy kinek vannak a leggyorsabb kutyái.

A szervezési feladatok ellátására és szponzorálására 1907-ben létrejött a Nome-i Kennel Klub, melynek első elnökévé Albert Fink ügyvédet választották.

Kidolgozták a versenyen való részvétel szabályait, majd hosszas és gondos tervezés után kijelölték a verseny útvonalát. A teljesítendő táv Nome-tól Candle városáig és vissza 408 mérföld (652 km) volt és minden elképzelhető terepen áthaladt a tengeri jégmezőktől kezdve a tundrán át a hegyekig és gleccserekig. Az első versenyt 1908 áprilisában tartották a győztes csapat pedig a klub-elnökéé lett, amelynek hajtója John Hegness volt.

Az első huskyk

Az első szibériai huskyk 1908 nyarán érkeztek meg Nome-ba, William Goosak orosz szőrmekereskedő közvetítésével, aki a kelet-szibériai Markovo vásárán vette a kutyákat. Ezek a kutyák jóval kisebb termetűek voltak, mint az Alaszkában honos fajták, így az 1909-es versenyen elég rosszul lehetett rájuk fogadni, mivel senki sem hitte, hogy a kis méretű kutyák kibírják a megpróbáltatást. Bár az első versenyen főleg a hajtó hibájából a csapat csak harmadik lett, sokan felismerték a huskyk nagyszerű tulajdonságait, képességeit.

1909-ben a skót Fox Maule Ramsay két bácsikájával Nome-ba érkezett. Megkedvelte a szánhúzást és 1909-ben hajtóként el is indult a versenyen, de helyezést nem kapott. Viszont fantáziát látott a huskykban és nagy költségek árán több fogatra való kutyát hozott Markovóból. Az 1910-es versenyen ezek a fogatok szerezték meg az 1. 2. és 4. helyet.

  Leonhard Seppala

Fajtáról beszélve nem lehet kihagyni Leonhard Seppala nevét. Seppala Norvégiában született és így már volt fogalma a sarkkörhöz közeli életről. Seppalát az aranyláz vonzotta Alaszkába, majd hamar megbarátkozott a szánhúzással. Bár elég pesszimista volt, az első kisebb versenyét megnyerte. 1913-ban Jafet Lindeburg összegyűjtötte a legjobb huskykat, amelyek az első huskyk almaiból születtek és megkérte Seppalát, hogy gondozza és képezze ki őket Roald Amudsen expedíciójához. Szerencsére az expedíciót elhalasztották, így a kutyák Seppalánál maradtak.

A versenyen 1914-ben indult először, de a kutyák még fiatalok és tapasztalatlanok voltak - a vezérkutya kivételével - és egy sérülés miatt visz-sza kellett fordulnia. A következő évben viszont mindent a felkészülésnek szentelt és az 1915-ös versenyt könnyedén nyerte huskyaival. Ezután a következő két évben ismét simán nyert, majd győzött a kanadai és New England-i versenyeken is.

Seppala és a vakcináért való küzdelem

1924 telén Nome-ban torokgyík járvány tört ki és a csecsemők sorra fertőződtek meg. Oltóanyag azonban nagyon kevés volt és a legközelebbi utánpótlás mintegy 1600 km-nyire volt Anchorage-ban. Innét még el tudták szállítani a vakcinát az 1052 km-nyire lévő Nenana városába, de nem tovább. Az Alaszkában lévő 2 repülőgép pilótái szabadságon voltak, így az egyetlen mód a táv megtételére a kutyás szán volt. Az út nyáron is nagyon nehéz volt, de télen alig járható.

Seppala terve az volt, hogy az útbaeső eszkimó falvakban elhelyez kutyákat, hogy a visszaúton cserélni tudja őket. Közben az út másik végéről is elindították a szánokat és Nome-tól 270 km-nyire találkoztak a szérumot hozó másik csapattal. Az utolsó váltócsapat 1925. február 2-án hajnali 5.30-kor ért Nome városába.

Az 1052 km-es út öt és fél napot vett igénybe és míg a váltócsapatok egyike sem haladt 85 km-nél többet, addig Seppala egyedül 545 km-t tett meg. Ezzel nevét beírva nemcsak a kutyázás, de az amerikai nép történelmébe is. Tettét az amerikai kongresszus is feljegyezte.

Leonhard Seppala minden idők legsikeresebb szánhajtója Amerika-szerte ismertté tette a fajtát és segített az első kennelek megalapításában is. Seppala 1967-ben halt meg Seattle-ben.

Oldal: A fajta története
A szibériai husky bemutatása - © 2008 - 2024 - reina.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat